Vajon oda tudunk figyelni a másikra? Nem arra a fajta odafigyelésre gondolok, amikor úgy teszünk, mintha figyelnénk a másikra, amikor szinte üveges tekintettel nézünk a másik szemébe, vagy inkább úgy mondanám, hogy nézzük a másikat, de nem látjuk. Még az is előfordulhat, hogy a tekintetét sem keressük. Nem látjuk, nem érezzük, hogy mi zajlik benne, hogy min megy keresztül.

Ezt a számunkra kellemetlen érzést sokan már kisgyermekkorukban megismerik. Hány és hány kisgyerek fogalmazza meg a beszélgetésünk során, hogy sokszor arra vágyik mindössze, hogy amikor mesél apának vagy anyának, ők közben ne a telefonjukat nézegessék, lopva se pillantsanak a televízióra, hanem figyeljenek oda rá! Hányan vagyunk úgy időnként, hogy ha egy beszélgetés alkalmával abbahagynánk a mondanivalónkat egy mondat közepén, a beszélgetőtársunk észre sem venné?!

Amikor őszinte érdeklődéssel, kíváncsisággal fordulok a másik felé, ez nem történhet meg. Ilyenkor nemcsak a fülem nyitom ki, hanem a szívem is. Nyitottan, ítélkezések nélkül igyekszem hallgatni és odafigyelni a másikra. A szívemmel is hallgatom, érzem. Legfőként azzal hallgatom és érzem - szívvel-lélekkel. És sokszor nem is kell válaszolni, reagálni, hanem elég a meghallgatás, az odafigyelés! Ez nem kerül semmibe, viszont mindenki gazdagabbá válik tőle, általa!