„A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki.” – jutnak eszembe oly sokszor Szepes Mária bölcs szavai. És igen, ha merjük kinyitni az ajtót, csodák történhetnek velünk. Ehhez időnként egy jó adag bátorság is szükségeltetik.

Évekkel ezelőtt a Lány még nem tudta, hogy miféle erő sodorta el szeretett városától, hogy új életet kezdjen egy számára teljesen idegen helyen. A hívást érezte a lelkében, és minden úgy történt, mintha angyalok helyezték volna lába elé a köveket, amik vezették az útján.

A sok új kihívás nap mint nap, a hétköznapok lefoglalták a gondolatait, ám nyitott szemmel, füllel és legfőként nyitott szívvel járt. Csodaként élt meg minden egyes napot: a kedves szavakat, a biztató öleléseket, a napsütést, a nyíló virágokat, a szelet, az esőt, a könnycseppeket. Tudta, hogy minden csoda között az Élet egyik legnagyobb csodája a szerelem, ami szintén halkan zörgetett az ajtaján. Nem érkezett nagy csinnadrattával, ám mégsem maradt észrevétlen. Eleinte csak futó pillantások, elkapott mosolyok, apró szójátékok színesítették a napjait, amik élete részévé váltak a Fiúnak köszönhetően. Akkor még nem sejtette, hogy egy életre engedte be ezt a csodát az életébe.

A napok teltek-múltak a maguk csöndjében, ám a Lány egyre inkább észrevette, hogy mennyit ad neki egy‑egy találkozás a Fiúval: felhőtlen jókedvet, önfeledtséget, örömteli beszélgetéseket, sokat mondó pillantásokat, apró (ám mégis hatalmas) bókokat. Olybá tűnt a lány számára, mintha életében most először ízlelte volna meg a szerelem ízét. Belekóstolt, egyre jobban élvezte az új érzéseket. Mint minden újtól az emberek, úgy a Lány is megszeppent ezektől az új, intenzív érzésektől, hiszen nem tudta, hova vezetnek.

Érezte, hogy az életébe lépett csodával egyszerre nagyszerű felfedező útra is indult, a saját lelkébe. Vívódott, vajon elfogadhatja-e mindazt, amit az Élet nyújt neki most, itt, ebben a pillanatban. Ha nem fogadja el, vajon mennyire bánná meg később? Lehet, hogy az ember igazán azokat a tetteket bánja meg, melyeket valami miatt mégsem tett meg? A Lány is mindenhol azzal találkozott, hogy „élj a mában”, „csak a jelen az egyetlen, ami létezik”, meg hogy „egyszer élünk itt, ebben a testben, ezen a Földön”. Mégis milyen átkozottul nehéz tud lenni a jelen megélése! A sok-sok korábbi tapasztalat, az időnként megmagyarázhatatlan félelmek mind‑mind nehezítik az örömök befogadását, körforgását. Eleinte csak titkon érezte, hogy a Fiú a maga ösztönösségével, szenvedélyességével, közvetlenségével segít neki a saját korlátai lebontásában. Óh, azok a korlátok, melyekkel megnehezítjük a magunk (és gyakran a mások) életét is!

A Lány óvatosan lépkedett a felfedezőútján, vigyázott, nehogy megzavarja az angyalok munkáját. Tudta, hogy mindennek megvan a maga érési ideje, nem sürgette tehát a történéseket. Minden pillanatban biztosan érezte az angyalok jelenlétét, hogy vigyáznak rájuk. Tudta, érezte, hogy véletlen találkozások nincsenek.

Egy beszélgetésük alkalmával a Fiú ezt mondta neki:

‒ Ne feledd, hogy én is több leszek általad!

Próbálták szavakkal elmondani, mit jelent egyik a másiknak, de valahogy nem sikerült. Az érzéseket roppant nehéz szavakkal kifejezni, mert sérülnek, ahogy formálódnak. A szívek jobban megértik egymást, szavak nélkül is. Ott nincs mellébeszélés.

Mindketten úgy érezték… Hogy is szokták mondani? Á, igen, megvan! Mindketten úgy érezték, hogy ezer éve ismerik egymást. A Lány, ahogy először megpillantotta a Fiút, úgy érezte, megremegett a Föld, s vele együtt a szíve is, tekintetük egymásba kapaszkodott. Később a Fiú elmondta neki, hogy az első találkozásukkor ő is hasonlót érzett ott legbelül.

Nem volt megállás az úton. Sem az egymás felé közeledő úton, sem a lélek mélyére tartó úton, melyen a Lány mellett ott lépkedett a Fiú is. Fogták egymás kezét, hiszen óhatatlanul egymás életének részeseivé váltak. Véletlen? Nem, nem hiszem! Inkább a Sors, ami bölcsen tudta, hogy nekik még találkozniuk kell.

Útközben a Lány felfedezte a maga szilaj erejét, szépségét, nőiségét, szabadságra való igényét – ami számára nem azt jelentette, hogy nincs mellette senki, hanem annak fontosságát, hogy önmaga merjen és tudjon lenni. Apró jelekből tudta, hogy jó úton jár: egy-egy mondat az éppen olvasott könyvben, egy-egy segítő álom, beszélgetések a barátokkal, akik valahogy éppen a benne rejtőző kérdésekre, kétségekre adtak választ, képek, melyek sorozatosan feltűntek az életében, no és a kellemes nyugodtság, a béke érzete, ami a testében áradt szét. Mind-mind azt az üzenetet hordozta számára, hogy minden rendben van. Magába szívott mindent, amit csak tudott: illatokat, képeket, élményeket.

Ám egyszer csak a két, egymásra talált lélek messze sodródott egymástól. Hónapok teltek el újabb találkozás nélkül, de mindketten érezték, hogy egy láthatatlan kötelék fűzi őket egymáshoz. A Lány úgy érezte, talán nem is bírja ki a Fiú nélkül. Azt érezte, mintha egy részét szakították volna ki belőle. Ahogy eleinte megízlelte a szerelem bársonyosan simogató érzését, úgy a fájdalmát is megismerte. A Lány lelkéből felszakadt néhány sor:

„Nehezedik rám az este,

szomorú magánya rám zuhan,

úgy érzem, agyonnyom menten,

szívemen sok-sok kétség átsuhan.

Itt vagy velem?

Vagy magamra hagytál?

Özönlenek a felszínre a kérdések.

A gondolatok formálódnak ajkamon,

szavakba önteni: óh, fájdalom!”

A távolság hallgatása ellenére a két szív időnként most is találkozik. Mindketten hiányolják a másik felüket, de tisztában vannak azzal, ha a Sors úgy akarja, akkor ismét kéz a kézben mehetnek tovább együtt az úton. Addig megmarad a láthatatlan kötelék, és a számtalan emlék, melyek mindegyike beivódott a lélek szövetébe. Szavak nélkül is. Vannak dolgok, amiket nem is lehet elmondani. Van, amit egy csöndes ölelés jobban kifejez, mint bármennyi elfecsérelt, közhellyé vált kifejezés.

Utolsó találkozásukkor a Fiú két kezébe fogta a Lány pici arcát, nem szóltak egy szót sem. Nem csorbították el a pillanat varázsát a szavakkal. Egymás lelkébe láttak akkor. És a lánynak azóta is sokszor a fülébe csengnek a Fiú bölcs szavai:

-   Ne feledd, hogy én is több leszek általad!

Lívia, a te gyógynövényszakértőd

Megtalálsz a honlapomon: www.biotitok.hu

Kövess a Facebookon is: Biotitok Gyógytéka